Life Noir

Állok a magasban. Símogat a késő esti lágy szellő.
Odalent nem vesznek észre, soha nem vehetnek észre mert én úgy akarom.
Belenézek a hold arcába, ezüst mosolyát fanyarul viszonzom.
Veszekedő pár hangjai hallatszanak fel. Olyan patetikus, olyan visszataszító.
Hús vonaglik húson, hogy aztán ordas módra belemarjon. Tépje, és rágja, eképpen.
Az utolsón gondolkozom.
Még a zivatarok ideje volt. A kora nyári délutánokat az eső, és a mennydörgés tette komorabbá,
sötétebbé. Napok óta vártam. A környék lassan megszokott. Még egy rongyos, a koldusok tömegéből...
Éjszakára egy erkély oltalmában készítettem fekhelyet. Egyszer még aprót is adott.
Nem volt sudár, vagy épp modellszép, de olyan állatias vonzerő áradt belőle,
ami ritkán hagyja hidegen a férfiakat. Ringó csípőjét, sajátos ritmusú járását gyorsan megtanultam elkülöníteni
a többi bábétől. Figyeltem és tanultam. Egy héttel később már tudtam hol lakik, egy hónap multán pedig meg tudtam mondani,
hogy mikor fog elhaladni fészkem előtt. Ismertem már... talán jobban is mint a barátai. Beleszerettem.
Aznap éjjel is esett. Tudtam melyik pillanatban fog megállni a taxi, és száll ki belőle, a szürke esernyőt tartva.
Tudtam hogy miként fog elhaladni előttem, léptei dallamára dúdolgattam magamban. Én az ártatlan rongyos.
Nem hinném hogy fel fogta mi történik amikor a kés elmetszette a gerincét, nyaktól lefelé megbénítva.
Ó, mennyire szerettem mikor bevonszoltam a kis sikátorba amit kiszemeltem. A fájdalomtól sikoltani már nem volt ereje,
csak valami rekedt nyögésféle szakadt fel a torkából míg végeztem. Hörögve kentem az arcába gyönyöröm mérgét.
Azután elvágtam a torkát.
Aznap éjjel odébbáltam.
Felszűrődik hozzám a fiatal lány kétségbeesett hangja, kihallom belőle azt amit, a tapasztalatlan fiú még nem hallhat.
Vége.
Két halk ugrással lejjebb jutok. Szép fiatal lány. Hollófekete haja a lámpák sárgás fényében igézően fénylik.
Követni kezdem őt...

Súlytalan térben lebegek. Kezem, lábam magam alá húzva, akárha az anyaméhben. Tengermélyi csend vesz körül, csak valami tompa, távolról jövő duhogást hallani.

Ez az élet hangja. Eltávolodtam. Lassan teljesen magam mögött fogom hagyni azt, ami emberré tesz. Szeretet, düh, bánat. Érzek, de nem tudom kordában tartani. A szörnyem rágja börtöne falait. Hideg, sikamlós. Már ott tartunk?

Valami fojtogat, és bár itt a tavasz, nem érzek semmi változást, hideg maradtam. Nézem a tömeget, s noha része vagyok, kívülről látom. Mozgó hús, bábok, arctalan, homályos alakok. Gyűlölöm őket... Olyan könnyű lenne elvenni tőlük azt ami élteti őket. Ha lerángatom róluk a mindennapok mázát, ha felfedem kis titkaikat, mindenki harmadnapos csecsemőként omlana össze, sírva, kapálózva, levegőért küzdve. Én is.

Látom a párok magányát, azt, ahogy küzdenek magukkal, azért hogy megtarthassák a másikat, ahogy elemészti őket a kompromisszumok, és a kegyes kis hazugságok hálója. Ahogy lassan vonagló formátlan, összeolvadó lénnyé válnak melynek két darabja mégis kétségbeesetten próbálja megőrizni azt amitől még egyedi maradhat. A szétválasztás pedig fájdalmas lesz.

Látom „Siker” kisasszonyt, a kocsijában, a kiskosztümjében, fájdalmában, és megalázottságában. „Menedzser” urat, a stressztől megroggyant vállaival, és mindazzal amit a férfikultúra ráaggat ahhoz hogy férfinak mondhassa magát. Fürge srácokat, a harsányságukban, ami színek kavalkádjává válik amint közelebbről szemlélem a képet. Látok „dolgokat”. Lehet hogy igazak, nem tudhatom mert nem fogom megkérdezni őket. Olyan világban élek ahol egy ember hátsó szándék nélkül nem érdeklődik a másik iránt. Elfordítják a fejüket, továbbmennek. Tudom – tudni vélem – azt is, hogy erre az írásra hogyan fognak reagálni...

Hallom a horkanásokat, „mit tudhat ez” és a többi... nem érdekel... már nem.

Csak lebegek

  Van valamilyen különös megfoghatatlanság a napok ismétlődésben. Ugyanazok a mozdulatok – Kávéfőző etetése, rágyújtási ceremónia – majdnem, vagy teljes egészében ugyanazok a szavak. Sokan ezt kielégítőnek tartják, részemről úgy idegesítő az egész, ahogy van. Akik ismernek – és nem hinném hogy valaki olvassa rajtuk kívül ezt a blogot – azok tudják hogy a dolgokhoz való hozzáállásom a legjobb esetben is rendkívül furcsa.

Sokáig győzködtem magam, (és őket) hogy az övék a rossz. Aztán arról kezdtem gondolkodni hogy az enyém, végül egyik sem vezetett sehova. Különbözünk, és ez így van jól. A megértés amivel akadnak problémák.

1. Anyám síkpipa, mindegy miért – legtöbbször nyomós okkal

2. Apám blazírt, ő így él túl, minek idegeskedni?

3. Húgom néha kicsit túldimenzionálja a saját fontosságát, pörög, megmond.

4. A nagyszülők hagyományosan idegőrlőek – másik kor, másik világ, másik életszemlélet

5. Öcsém különél, de ha jön, mindjárt a zsebében hordozza a megváltásom, ez sokszor jó, sokszor vicces, néha kiakasztó.

Én meg élek. Így. Mivel nekem a számítógép nem egyszerű szórakozás, hanem leginkább egyik-másik hobbim kiteljesítése, sokat zombulok a monitorra. Egyes emberek hajlamosak ezt kockaságnak felfogni és akként kezelni. Holott? Holott! Miután a háztáji kötelezettségeim letudtam, ugyan valaki legyen már oly kedves, és árulja el, hogy egy nem nagy, és nem is szép, apró udvarral megvert családi házban, messze a barátoktól mi az istent kezdjek magammal? Tartom a fent említett emberekkel a kapcsolatot – interneten. Zenélek – számítógéppel. Esetleg rajzolok – szintén géppel. Írok – ez utóbbi megy kézzel is természetesen – szövegszerkesztővel. Amihez nem feltétlen szükséglet a számítógép, az az olvasás, bár van pár elektronikus könyvem. Nem látogat senki, tehát nem ragyog a nettségtől, a tisztaságtól az életterem. Kosz nincs, rendetlenség van. Meg macskák :)

Nem járok el, mert az utazás csillagászati összegere rúg, akárhova is megyek. Az ember azt gondolná hogy itt Pesttől nem messze azért van valamilyen élet. Nos nekik árulom el: nincs.

Van valami elszomorító abban ha az ember egyedül van sok napon keresztül, ugyanakkor van benne valami felemelő is, meg lehet tapasztalni a magányt, és értékelni lehet egyetlen érdeklődő mondatot is. Igen, ezek roppant személyes dolgok. De egy olyan korban ahol az ember a nemi életét is kiteregeti a közösségi portálokon, szerintem még jócskán visszafogott. Nem iszom, nem narkózom, nem hányom tele a szemetest egy átbulizott éjszaka után. Ugyanakkor a jobb kezem kisujját adnám néha egy nyelet bourbonért, és azért hogy úgy lássak dolgokat ahogy a villamoson, buszon azok akik mosolyognak...

...Tágra nyílt, éjfekete szemében érzelmeknek nyomát sem láttam. Egy rettenetes pillanatig egyenesen rám – mintha az agyamba – nézett. Harapható hideg sugárzott a pillantásából, gyorsan, majdnem rajtakapottan húzódott vissza. Elindultam felé. Talán azért hogy bocsánatot kérjek, amiért így megijesztettem. De persze a sarkon túl nem volt senki és semmi.

A lábam előtt nedves folt sötétlett a szőnyegen, lehajoltam hogy megvizsgáljam, szagtalan folyadék. Önkéntelenül is felpillantva a plafonon levő repedést kezdtem keresni, de nem volt folt, vagy bármilyen vízfolyásra utaló jel.

Hazafelé tartva igazi nyári vihar szakadt a nyakamba, villámlott és dörgött, azt hiszem talán még jég is eshetett, nem tudom a figyelmem lekötötte a bizsergő érzés. Végig a tarkómon éreztem annak a szénfekete szempárnak a pillantását.

Furcsán üresnek éreztem a várost. Az eső ellenére is kevesen mozogtak az utcákon, az üzleteknek alig több, mint a fele tartott még nyitva, az iskola épülete egyenesen leromlottnak rémlett – talán a nyár eleji időpont miatt. Valahol messze, még a távolodó égiháború zaján is túl hallani lehetett egy mentőautó szirénáját.

* * *

Feltűnt hogy egy ideje nem hallom a kutyákat ugatni, két dobermannt tartok. Nem mintha gond lenne a közbiztonsággal, de jobb félni... ugyebár. Az egyik az ól előtt feküdt, úgy tűnt legalább egy hete halott. A másiknak nyomát sem láttam.

Újabb hónap telt el. A kora nyári meleg szinte elviselhetetlen hőségbe csapott át. Tegnap újra hallottam a sikolyt. 3:28-kor szinte menetrendszerűen jött az ébredés, de ezúttal valami megváltozott.

Még nem tudtam mi, de a gyomrom legmélyén éreztem hogy valami nincs rendjén. Torkomat két marokra kapta a félsz. Az óráról az ablakra tévedt a tekintetem, és akkor megláttam...

Vonástalan, fehér arca szinte világított az ablakkeretben. Válla felett a hold mosolygott kárörvendőn, ellenfényt adva az alvástól gyenge szememnek. Szeme helyén két folt csupán, szikevágásnyi szája, s az arcából alig kiemelkedő orr olyan idegen, olyan iszonytató összhatást keltett, hogy felkavarodott gyomorral öklendezni kezdtem.

Engem bámult. A feltámadó késő éji szél a háta mögé emelte lehetetlenül hosszú haját. Egyik hullaszínű kezét az ablaknak feszítette, ujjai nyomán bonyolult repedések kezdtek kígyózni a nagy üvegtáblán.

Jobbom lassan elindult az éjjeliszekrény fiókja felé, ahol a .22-est tartom. Halvány mosoly árnyéka olvadt szét az arcán. Lassan ingatni kezdte a fejét, majd ellépett az ablaktól. Kiugrottam az ágyból – immáron a kis pisztolyt markolva – és az ablakhoz siettem. Egyenesen az öreg diófára láttam rá – ott állt alatta. A hold remekül megvilágította meztelen, csontsovány testét. Zokogni látszott. Tenyerébe temetett arccal zokogott a fa alatt. Aztán felkapta a fejét, és az oly jól ismert velőt-szívet rázó hangon felsikoltott.

Azután egyszerűen eltűnt, mintha sosem létezett volna.

És akkor beugrott végre.

Emlékszem, tavasszal a barlangomlás után a régészek kelta ásatási helyre bukkantak a város határában. Egy könyv pedig amit nemrég forgattam, épp a kelta hitvilágot taglalta. Az Ír legendákban időről időre felbukkan egy lény, úgy tartják hogy aki meghallja a sikolyát, hamarosan közel kerül a halálhoz. A neve Banshee.

A könyv azt is leírta hogyan lehet kiengesztelni ezt a haragvó szellemet. Már a hajnal első fénye a régészek által bekerített ásatáson talált. Azonnal megcsapott az édeskés hullabűz. A tudósokat álmukban érte a végzet. Rothadó testüket már kikezdte az enyészet. Elhelyeztem a szakrális ajándékokat.

Megjelent előttem. Csak úgy, mintha mindig is ott állt volna. Mosolygott, bólintott felém, majd közelebb lépett. Az éjszaka oly riasztóan sovány nő, a hajnal fényeire kitelni látszott, izgalmas domborulatok rémlettek fel földet seprő haja takarásában. Lassan átölelte a nyakam, nem mertem megmozdulni, a fekete szem, és a vadméz illatú lehelet csapdába ejtett.

Megcsókolt.

Hűvös volt és édes, mint a gyümölcszselé, mint a nyár esték. Tonnás kőomlásként gördült le rólam a közöny és a szürkeség hónapok alatt rám ragadt mocska. Lassan – persze nem elég lassan – véget ért a csók. Kezem immáron selymes bőrt tapintott, szemei csillogtak mint egy játékos macskáé.

Gyöngyöző hangon felkacagott. Ez valamiért sokkal jobban megrémített a sikolyoknál is. Hideg kezek kezdtek felkúszni a gerincem mentén.

Ekkor hallottam meg az első robbanást

- Szeretlek – suttogta – Örökké együtt leszünk... és csak mosolygott.

Szemének kitágult tükrében megláthattam volna a világot. Ám én csak az égre törő izzó gombafelhőt láttam...

  Hétfő van. Nem mintha ez nem lenne általános jelenség, vagy különösebben ritka dolog. Tény. Mint ahogy az is, hogy az emberek 90% -a utálja a hétfőt. 

  Fáradt vagyok, testileg, és lelkileg egyaránt. Nincs okom arra hogy szomorkodjak, nem is vagyok szomorú, kedvetlen vagyok, hetek óta. Olyasfajta beletörődéssel szemlélem a külvilágot, legyen az akár fagyos, napos, esős, mint a siralomházban ülő rab, aki tudja, egy óra mulva tálalnak... utoljára.

  Hallgatom a belső poklom csendjét. Árnyakat látok melyek a falain táncolnak, semmi megfogható, semmi valós. Nincs tűz, nincs meleg odabent, a valódi pokol hideg, érzelemmentes, és nincs kiút. Klausztrofób, magányos dolog. Egymás után szívom a cigarettákat, ha lenne valami tisztességes italom, lehet hogy annak is a nyakára hágnék. Írom ezt az istenverte blogot, hogy hátha ki tudom magamból írni ezt az érzések nélküli fájdalmat, (micsoda oximoron) hogy felmelegedhetek, de nem, nem segít semmi. Gyógyszerek, terápia, meditáció, hasztalan dolgok. Nekem semmit nem mondanak. Olyan dolgok kavarognak bennem amiknek létezniük sem lenne szabad. Új szintre emelem az önkínzás művészetét. a Hullámvasút bedöglött a víz alatt...